Ugyanez elmondható bármiről.

Svájci nyelvtudós.

 A genfi egyetemen tartotta azokat a nevezetes általános nyelvészeti előadásokat, amelyek később forradalmat jelentettek a nyelvtudomány fejlődése szempontjából.

1916: Cours de linguistique générale – halála után adták ki tanítványai különböző (részben magától Saussure-től, részben a hallgatóktól származó) jegyzetek alapján.

Saussure – legalábbis ilyen határozottan, ekkora hangsúllyal – elsőként állapította meg, hogy a nyelv jelek rendszere. Mégpedig olyan, oppozíciókon nyugvó rendszer, amelyen belül az egyes jelek a rendszer valamennyi más jelével állandó és szoros összefüggésben állnak, egymás értékét kölcsönösen meghatározzák, s bármelyikük megváltozása egyúttal a rendszer egészének megváltozását jelenti. A nyelvet más gondolatokat kifejező jelrendszerekkel vetette egybe, és szükségesnek vélte egy olyan új tudománynak a kialakítását (ezt ő jeltannak, szemiológiának nevezte), amely a jelek életét összefogóan és általában tanulmányozná a társadalom életén belül. Igen fontosnak tartotta továbbá, […] hogy a nyelvtudomány feladatainak körébe a nyelv egyidejűleg létező, rendszerszerű összefüggéseinek a feltárása és vizsgálata is bekerüljön. Ily módon az addig szinte egyeduralkodó, a nyelvi jelenségeket időbeli fejlődésükben, az evolúció oldaláról vizsgáló történeti (diakronikus) nyelvészet mellé egyenrangú társként állította a nyelvállapotok tudományát, vagyis a statikus vizsgálatot jelentő, leíró (szinkronikus) nyelvészetet. Igen lényegesnek bizonyult még az a megállapítása, mely szerint a valamely nyelvközösség kollektív tudatában élő nyelv (langue) egészének a vizsgálatát külön kell választani a nyelvi érintkezés során a nyelvi eszközök egyéni felhasználásának, a beszédnek (parole) a vizsgálatától. Saussure nyelvszemlélete és nyelvtudományról vallott felfogása […] csaknem valamennyi modern nyelvtudományi irányzat, köztük a különböző strukturalista irányzatok kialakulására is hatással volt. (B. Lőrinczy Éva, in: Világirodalmi Lexikon, 562-563.)