Ugyanez elmondható bármiről.

„A klasszikus retorikai meghatározás szerint olyan helyettesítésen alapuló alakzat, amellyel a körülmények és a szövegösszefüggés alapján az ellenkezőjét fejezhetjük ki annak, amit kimondtunk; valójában becsméreljük azt, amit látszólag dicsérünk, illetőleg – ritkábban – valójában dicsérjük azt, amit látszólag becsmérlünk. Pragmatikai szempontból az irónia alkalmazásával lehetővé válik az implicit értékelés: a megnyilatkozó kétségbe vonja az ironikusan mondottak eredeti kiindulópontjának (értékelési centrumának) megfelelőségét, helyénvalóságát az adott diskurzusban, amelyhez általában leginkább kritikai attitűd kapcsolódik, és egyúttal az általa ajánlott értékeli centrum adekvátabb voltát implikálja.

Miután Cambridge-ből kidobtak illetlen nyakkendőviselet és erkölcstelen üzelmek miatt, a londoni University College-be iratkoztam be. (Szerb Antal: Cynthia)

[…] A görög είρωνεία szó eredeti jelentése ’tettetés, színlelés’, mégpedig elsősorban a ’tudatlanság tettetése, színlelése’.

[…] A retorikai hagyomány az iróniát olyan helyettesítésen (immutáció) alapuló alakzatnak, trópusnak tartja, amely a gondolatalakzatként és szóalakzatként is megjelenhet. Előbbi esetben az irónia nagyobb szerkezeti egységet fog át, az utóbbi esetben azonban csak egy szót érint. Beda a szóalakzat jelölésére az antifrázis terminust alkalmazza, hogy megkülönböztesse a gondolatalakzatként számon tartott iróniától.

Mi tanultunk olyan tárgyat, hogy tudományos szocializmus. Hát, az nagyon komoly tárgy volt, meg kell mondanom.

[…] az irónia voltaképpen csak a komoly szóra korlátozódik.

[…] az irónia egyik alfajaként tartja számon az antik retorikai hagyomány a diaszirmát (elevatio), amely egy személy vagy dolog ironikusan leleplezett, de ugyanakkor éles, agresszív kifigurázását jelenti.

[…] Az irónia gyakran kombinálódik bizonyos alakzatokkal. […] az iróniát előszeretettel alkalmazzák a gúny (szarkazmus) kifejezésére. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy e két alakzat kölcsönösen feltételezné egymást: az irónia nem minden esetben gúnyos, a szarkazmus pedig nem feltétlenül ironikus. Ugyanez mondható el az irónia és a túlzás (hiperbola) kapcsolatáról, hiszen e két alakzat is sokszor fordul elő együtt.

[…] Az irónia szoros kapcsolatot tart fenn továbbá a litotész alakzatával, amely tagadó körülírással ér el enyhítő hatást, és amely […] több esetben ironikus hatást is kelt egyben:

De Sándorka nem játszott ildomosan, mert mindenféle pajkosságokat talált ki. Ha bácsik vagy nénik jöttek, egy hosszú kést vett elő, hátulról felvágta a bácsik zsebét és odatartotta a markát, hogy beleessen a pénz. Ilyen pajkos volt. (Karinthy Frigyes: Így írtok ti)

Az irónia emellett az allúzió alakzatával is szoros kapcsolatot alakított ki, hiszen az irónia gyakran játszik rá valamely közismert kifejezésre, mondásra, mégpedig olyan módon, hogy más kontextusba helyezi azt.

Lord Palmerston azt mondja, hogy: „Austriára Európának szüksége van”. És a nemes lord „derék férfiú”. (Kossuth Lajos: Felolvasások Angliában IX.)

A példában Kossuth a derék férfiú kifejezéssel Shakespeare Julius Caesarjának Marcus Antonius-beszédét idézi fel, amelyben e kifejezés Brutusra vonatkoztatva ugyancsak ironikus, és ezzel a Palmerstontól korábban idézett mondat ironikus értelmezésének lehetőségét nyitja meg.

Az irónia nyelvi működése szempontjából meghatározó jelentősége van annak, hogy nem kötődik meghatározott nyelvi struktúrákhoz, értelmezése alapvetően a kontextustól függ: megértése a szituációra, cselekvésre, témára vonatkozó kontextuális ismeretek alkalmazásba vételét követeli meg, ezen ismeretek hiányában ugyanis az irónia nem vagy csak nagyon részlegesen értelmezhető.

[…] Az irónia felismerését segítő jelzések a nyelvi rendszer különböző tartományaiból származhatnak. A beszélt nyelvben az ironikus szándék leggyakoribb jelzése a sajátos intonáció, amely elkülönül a nem ironikusan mondottak intonációjától. […] A beszélt nyelvben az irónia jelzésére ki lehet aknázni továbbá a kinezikai lehetőségeket: a mimikát (pl. kacsintás, gúnyos mosoly), a gesztusokat (pl. oldalba lökés, vállon veregetés). Az írott nyelvben az ironikus szándékot bizonyos topográfiai megoldások tehetik felismerhetővé. Az iróniaként értelmezhető szövegegységek konvenciószerű elkülönítésének feladata ugyanis megoldható a dőlt betű, az idézőjel, vagy esetenként a felkiáltójel alkalmazásával. Bizonyos kifejezések, önállósult mondatrészletek szintén működhetnek az irónia jelzéseként (ahogy mondani szokás, mondhatnánk, mint tudjuk stb.)

[…] az iróniát tartalmazó megnyilatkozásrészlet azonosításában fontos szerepet játszhat a nyelvi környezet, vagyis a kontextus, hiszen inkompatibilis elemek együttes jelenléte, ugyanabban a mondatban vagy nagyobb szövegegységben szintén növelheti annak valószínűségét, hogy bizonyos elemeket ironikusan célszerű értelmezni.

[…]

Az ötvenes években egy pártgyűlésen megkérdezik a csendben üldögélő Cohn bácsit:

- Cohn elvtárs, magának nincs véleménye?

- Természetesen van, csak nem értek vele egyet.

A példában felidézett vicc mintegy tematizálja az irónia és a nézőpont összefüggését; különböző értékelői kiindulópontok létezhetnek, amelyek kétségbe vonják egymást, még abban az esetben is, ha a két kiindulópont ugyanahhoz a szubjektumhoz kötődik. […]

[…] A dekonstrukciós értelmezések (de Man, Derrida, Rorty) […] az iróniát a jelentések olyan végtelen felcseréléseként, megfordításaként értelmezik, amely megszünteti a kimondott és a sugallt jelentések rögzített szembenállását, valamint ezzel összefüggésben megkérdőjelezik az értékeli centrumok rögzítettségét, illetőleg rögzíthetőségét. Umberto Eco […] a nyelvi tevékenységhez való ironikus viszonyulást a posztmodern lényegadó sajátosságaként mutatja be.”

(AlakLex, 311-320.)